December másodika, szombat, az Úr 2023. esztendeje. A történet elég szürreálisan alakult. Egyik ismerősöm mesélte, hogy december elején egy elég nagy vadászatra van meghívása, egy privát erdőben, a tulajdonos a kastélya körüli területen tart vadászatot. Ha érdekel, szól neki az érdekemben, hívjam fel nyugodtan. Így is tettem.
- Halló, Boros Gábor vagyok, E. ismerőse, tőle kaptam meg a számod, a decemberi vadászat miatt hívlak, van időd, tudunk beszélni?
- Szia Gábor, Hubertus vagyok, Eyb és Ebermannsdorf bárója, igen E. említette, hogy jönnél vadászni. Másodikán vadászunk, egy szabad magaslest még találunk neked, küldjed el a vadászengedélyed másolatát, valamint az éves lőgyakorlat igazolását Whatsappen, aztán másodikán találkozunk.
- Köszönöm előre is, Waidmannsheil.
- Ugyan, nincs mit, Wiadmannsheil.
Fellelkesedve beírtam a naptárba a december másodikát, elküldtem a dokumentumokat, és vártam. Semmi válasz… Október harmincegyedikén aztán kaptam egy emailt, benne a címeres meghívással. Régi írásos dokumentumok igazolják, hogy a családjuk időtlen idők óta foglalkozik vadászattal.
Az első dolog ami feltűnt, hogy a vadászat elnevezésre „tan-hajtóvadászat”. Erről E. nem szólt semmit, gyorsan fel is hívtam mit takar ez. A koncepció az, hogy bajorországi vadásztanoncoknak igazolniuk kell, hogy mennyi órát töltöttek el gyakorlati ismeretekkel. Mivel Hubertus elég nagy vadászatot tart, ezért a településen lévő iskola összes tanulóját meghívta, és a vadászok, akik nagyobb lest kapnak, kapnak maguk mellé egy tanoncot. A vadászat végén persze – mivel nekik gyakorolni kell – ők fogják felbontani az elejtett vadat. Érdekes megoldás, mindenki jól jár.
December másodikán az utak katasztrofális állapotban voltak, az autópályákat elérni nehéz volt, de ha az ember elérte őket, akkor már lehetett haladni. Emiatt E. úgy döntött, hogy inkább velem jön, a Jimnyvel akárhova el tudunk jutni, így együtt indultunk útnak.
Elég hamar megérkeztünk. A régi mezőgazdasági épület mellett volt a parkoló, a híd szélére egy pavilon volt felállítva, ott fogadta a házigazda a vendégeket. Ahhoz képest, hogy milyen rossz minőségűek az utak, már elég szép számmal gyülekeztek.
A gyülekező legviccesebb pillanatát minden kétséget kizárólag az a vadász okozta, aki a hajtásban részt vevő kutyával együtt egy quaddal, motorosszemüveggel érkezett.
Ahogy telt-múlt az idő a vendégek is egyre többen lettek.
A vendégeket csoportokba osztották, minden csoport kapott egy helyismerettel rendelkező vezetőt, aki megmutatta nekünk, hogy hova kell mennünk. A csoportok kijelölése után a szabályok ismertetése következett. Vendéglátónk azt mondta, hogy gidára, sutára, vaddisznóra vadászunk, de ha véletlenül valaki benéz egy bakot, és elejti, az nem fog jogi következményeket maga után vonni. E., valamint én is ezt a kijelentést úgy értelmeztem, hogy a bakok elejtése is kívánatos, a vadkár csökkentése érdekében. Ahány ház, annyi szokás, ennek ellenére egy kicsit furcsállottam. Ezek után elfoglaltuk a helyünket. Nekem egy nyiladék jutott.
E. barátom inkább egy fenyveses részre került, nagyon bizakodott a sikerben.
A vadászatról annak ellenére, hogy milyen jól kezdődött, nem sokat tudok írni. Nálam nem jött semmi, csak egy menyét, és a száz vadász összesen lőtt három őzet. Ez bizony elég gyenge eredmény… Vaddisznó nem volt az erdődarabban. Érdekesség volt, hogy száz vadászra három hajtó jutott. A báró, és a két tizenéves fia. A vadászat végeztével, mikor odamentem hozzá bemutatkozni élőben, valamint megköszönni neki a meghívást, feltettem neki a kérdést, hogy miért ilyen kevés hajtóval vadásztunk. Azt mondta, hogy nem szeretné vállalni a felelősséget az esetlegesen meglövöldözött hajtók miatt, így inkább kutyákra támaszkodik. El kell ismernem, hogy a kutyák képzési szintjét látva, el tudom képzelni, hogy működőképes a koncepció. Remélem lesz a jövőben lehetőségem látni, hogyha a vaddisznók legközelebb otthon lesznek, valamint engem is meghívnak. A vadászat után teríték, forralt bor, és beszélgetés következett. Érdekes embereket ismertem meg, és a vendéglátónkban pozitívan csalódtam. Őszinte, szerény, vadászlelkű emberként ismertem meg.