Október harmadika, kedd, az Úr 2023. esztendeje. A vaddisznók számára elkezdődött az ősz. A takarmány nagy része learatva, itt-ott még áll a kukorica, de a mennyisége már nem jelentős. Ilyenkor pedig a vaddisznók áttérnek az őszi étrendre. Makk, bükkmakk, gomba, és mindenféle rovar a földből. Ez a nyár eddig elég sikeres volt a területünk számára, eddig huszonkettő vaddisznót sikerült elejtenünk. A terület nyugati fele, ahol az elmúlt évben a vaddisznóimat elejtettem, idén nagyon nyugis volt. Az egy hajtóvadászaton kívül semmi említésre méltó nem volt, míg a keleti felén állt a bál. Az elején a búza volt veszélyben, majd a kukorica.
A vihart mindig csend előzi meg, az elmúlt hetek elég nyugodtak voltak. Három-négy napja viszont az egyik földműves körülbelül naponta hívta G.-t, hogy az egész kaszálója fel van túrva. A földdarab eleve veszélyeztetett helyen van, egyik oldalból a sűrű, ahol télen a vadak bandája tanyázik, míg másik oldalról a még nem learatott kukorica. A képen a lilával jelölt területről van szó. Egy körülbelül háromszáz méter hosszú, tíz méter széles csík.
Mi is kinéztünk többször is, elég rosszul nézett ki a kaszáló. A nyomokból ítélve, itt egy elég nagy kondával lesz dolgunk. Valahol legbelül én azért reménykedtem, hogy a vadak bandájával lesz dolgunk ismét… Legutoljára a vadászat előtti délután nézett ki G., íme az eredmény, ilyen a kaszáló az elejétől a végéig.
Mivel kedd este mindenképp ki szerettem volna menni, G. egyből oda vezényelt, hogy meg kellene néznem, mi a helyezet. Nyugati szél volt, így a kép bal oldalán lévő, „schwarzer Weg” nevű magaslesünk használhatatlan volt, mivel egyből szagomat fogták volna. Mivel az elmúlt napokban lett kész a Jimny tetejére épített magasles, így úgy gondoltam, megpróbálom onnan. A kép közepén látható sárga csúcshoz szerettem volna állni, így belátható lenne az egész kaszáló.
Az időjárás nem igazán volt alkalmas vadászatra. Erős, viharos szél, eső, mely kisebb-nagyobb szünetekkel esett. A kocsi tetején még elég jól imbolyogtam is, de inkább voltam a szélnek kitéve, minthogy ilyen szélben az erdőben ücsörögjek. Az első videó tíz óra tizenhét perckor jött az erdőben található dagonyáról. Légvonalban körülbelül háromszáz méter erdő, az út addig sűrű aljnövényzettel, szederindákkal, málnával jól megtűzdelve.
G. egyből írt is, hogy eszembe se jusson átmenni oda, ide fognak jönni hozzám, várjak türelmesen. Valahogy megérezhette, hogy mire gondoltam, mivel éppen azon gondolkodtam, hogy tíz percig szoktak lenni nagyjából a dagonyánál, én öt perc alatt ott is vagyok, csak a málnáson kell átverekednem magam. Ha pedig megkerülöm, akkor is legkésőbb hét perc alatt ott vagyok. Húsz perc múlva az erdő szélén megláttam őket. Abban a pillanatban felvettem a fegyvert, éjjellátót bekapcsoltam, feltámasztottam a könyökömet, hogy ha csak kilépnek, egyből tudjak lőni. Szerintem megsejtették a dolgot, mivel nem dugták ki az orrukat, hanem teljes sebességgel átfutottak az erdőből a kukoricába. Akkor úgy saccoltam, hogy húsz-harmincan lehetnek.
A vadak bandája visszatért!
Mi az, hogy visszatért, elég komoly fejlődésen estek át, még nagyobb lett a konda. A nagy része persze idei malacokból állt, nagyjából harminc kg körüliek lehettek. Hiába voltam lőkész állapotban, olyan gyorsak voltak, hogy lövésre esélyem sem volt. Nem baj, miután jól teleették magukat kukoricával, úgyis kijönnek, hogy túrjanak maguknak rovarlárvát. Erre azonban elég hosszú ideig kellett várnom. A nagy várakozásban a kondáról leszakadt egy koca a malacaival, és a kukoricában mögém kerülve, majd szagot fogva visszarohant az erdőbe. Az esélyeim innen hét vaddisznóval csökkentek.
Pontosan fél tizenkettőkor mégis úgy döntöttek, hogy elég volt a kukorica, irány a kaszáló. Az ott elhelyezett kameránk is egyből küldte a képet, és én is készítettem videót az én nézőszögemből.
Mivel eléggé egy kupacon voltak, nem tudtam úgy lőni, hogy a többiek ne sérüljenek meg, így várnom kellett még egy keveset. Tizenöt perc múlva úgy döntöttek, hogy jóllaktak, és a nagyobb koca már az erdő felé vette az irányt.
Ez a kép a lövés előtt készült tíz másodperccel, ennyi idő alatt az utolsó előtti malac éppen a kitaposott nyomban állt. Hatvan-hetven méter lehett a lőtáv. Lövésre jól jelzett, valamint a szélnek és a hangtompítónak köszönhetően a vaddisznók nem tudták, hogy honnan jön a veszély – az egész banda visszaugrott a kukoricába. Mivel a félautomata fegyver volt nálam, a betöltött következő tölténnyel vártam, hogy mikor fogy el a türelmük, és kezdenek menekülni az erdőbe. Nem is kellett sokat várni, egy nagyobb malacokból álló csoport a kukoricában a harmadik sorban felém közelített, majd előttem harminc méterre úgy döntött, hogy megpróbálja.
Nem volt jó ötlet, éppen hogy megiramodtak, rálőttem a szökevényre. A többi megint visszaugrott. Egy virtuális cigiszünet után úgy döntöttem, megnézem mi lett a vaddisznóimmal, mivel egy sem maradt ott a lövés helyén. Először a másodikkal kezdtem. Rálövés helyét egyből megtaláltam, habos tüdővér, ez nem megy messze.
A vérnyomot könnyű volt követni, minden tiszta vér volt, csak mint a képen is látható, a szedresbe ment. Olyan sűrű itt a szedres, hogy a vaddisznók is ötven cm átmérőjű járatokon közlekednek. Az első méter után rá kellett jönnöm, itt nem fogok tudni biztonságosan mozogni puskával. A vaddisznóra, ha visszajön nem vagyok veszélyes, magamra annál inkább. Kimásztam, puskát a kocsiban hagytam, egy zseblámpával és a kedvenc pisztolyommal (HK USP CT) újra megpróbáltam. Tizenöt perc bujkálás után megtaláltam a másodikat. Kivonszolni sem volt egyszerű, nem lehetett felállni a járatokban, négykézláb közlekedtem, egyik kezemben a lámpa, másikkal húztam magam után vaddisznót. Körülbelül ötven kg lehetett.
Miután ezt kihúztam, megpróbáltam megkeresni az elsőt. A rálövés helyét nagyjából tudtam, többször is megnéztem az nyomot, találok-e valami vért, de semmi. Ezek után a első és a második sor között kerestem a kukoricában, ott hátha jobban látszik a vér a földön de megint semmi. A kamera egyszer fel is vette, ahogy elhaladok előtte 🙂
Akármennyire is igyekeztem, nem tudtam megtalálni a nyomot, telefonos segítséget kellett kérnem. G. jelenleg Covidos, minden baja van, így nem volt olyan boldog, hogy ki kell jönnie. Ennek ellenére nem tartott sokáig, már láttam is a zöld villogást, és hallottam a jellegzetes zümmögést. A hőkamerás drónnal próbálta megtalálni a vaddisznót a kukoricásban. Követtem a drónt a szememmel, míg egyszer csak megállt, elkezdett ereszkedni. Normális esetben ötven méteren repülünk, kb. harminc km/h sebességgel, úgy nem zavarunk semmilyen vadat, és csak akkor süllyedünk, ha valami érdemlegeset találtunk. Amikor a drónon kigyulladt a reflektor nagyjából öt méter magasságban, akkor biztos voltam benne, hogy megvan az első vaddisznó is. Felhívni nem tudtam, mivel ezen a vidéken gyakran nincs térerő. Odamentem hozzá, az úton megvárt, megnéztük a vaddisznókat és csináltunk egy képet.
Ezek után felbontottam a két vaddisznót, és bevittem őket a hűtőházba. mivel G. beteg volt, nem tudott segíteni, hazament. Fél három volt mire végeztem. Ebben a vadászévben ez volt a huszonkettedik és a huszonharmadik vaddisznó a területünkön. Elég jó úton vagyunk afelé, hogy rekordévünk legyen a vaddisznók terén.
