November tizenharmadika, vasárnap, az Úr 2022. esztendeje. Mivel nyolcadikán, kedden lőttem a kocát, úgy gondoltam, hogy a dagonya, a Notaufnahme nevű magasles, és a Leuchtturm felé nem kell keresnem a vaddisznókat, mivel túl sok volt nekik a stressz. Összemászkáltuk a váltót amikor kihoztuk a kocát, mindennek emberszaga van, a közelébe sem fognak jönni. Vadászni pedig kell, így új tervre volt szükség. Nincs is jobb új terv, mint egy régi, jól átgondolt terv újratöltése, így a lange Wiese magaslesnél szerettem volna megpróbálni a szerencsémet.
Ebben az évben a szokásos nyugati szél helyett körülbelül mindig keleti, délkeleti szél uralkodik, így a magasleseink nagyrésze használhatatlan. A lange Wiese magaslesnél ezt úgy oldjuk megy, hogy nem a magaslesen ülünk, hanem az erdő széle mellett háromszáz méterre, kényelmesen a kocsiban, éjjellátóval az erdő szélét fürkészve, és ha meglátjuk őket, akkor a kocsit a semmi közepén hagyva odacserkészünk óvatosan. Így annak az esélye, hogy az emberszag elterjedjen a magasles környékén, minimális.
Fél nyolctól már kint ücsörögtem a semmi közepén, három fok, csillagos ég, Waidmannsheil. Vaddisznónak persze nyoma sem volt, az erdőbe ki-be járkáltak az őzek, hárman voltak. Pont azon gondolkoztam, hogy az egyik gida tökéletesen megfelelne a karácsonyi vacsorára, és vissza kellene jönnöm ide a következő napokban valamikor, amikor nincs teljesen sötét. A német vadászjog szerint a naplemente után maximum másfél óráig szabad őzre vadászni, az éjjellátó használata pedig az őzekre nem engedélyezett. Fél kilenckor, amikor már kezdtem bucira unni a fejem, megrezzent a telefon. Vaddisznók a dagonyánál! Négy vaddisznó volt látható a képen.
Egy kicsit tanácstalan voltam: kik ezek? Honnan kerültek ide? Nem ismerem ezt a bandát. Nem kellett sokat várnom, a kamera küldte is a következő képet.
Ezzel a képpel a helyzet nagyon gyorsan egyértelmű lett: a vadak bandája !!! Ezt nem hagyhatom, így soha nem fogok bekerülni a történelemkönyvekbe! (Aki nem követi a blogot folyamatosan: A nyári vaddisznó cikkben egy kondát elneveztem a „vadak bandájának”) A probléma csupán az volt, két és fél kilométerre a dagonyától ücsörögtem a semmi közepén. Egyből írtam G.-nek, hogy át kellene szerintem menni, mi a véleménye. Semmi válasz nem jött. Megpróbáltam felhívni, feladva az itteni esélyeimet. Nem vette fel. Nem volt más lehetőségem, írtam a csoportba, hogy megpróbálkozok velük. Mindenképpen informálni kellett őket, nehogy valaki más is arra az ötletre jusson, hogy ő is megpróbálkozik velük, és én pedig valakinek a lővonalába kerülök.
Az ötlet az volt, hogy ha szerencsém van, és ők is ugyanazt a váltót választják, mint négy napja a koca, akkor körülbelül fél órám van, míg odaérnek a tölgyfához, és kilépnek az erdőből. Gyorsan beültem a kocsiba, és nagy sebességgel megpróbáltam elérni a konténert. Legalább olyan sebességgel haladtam, mint a vadak bandája a Nevem senkiben.
A vágtatlás közben pontosítottam a terven. Mi van akkor, ha nem a tölgyfához mennek, hanem a Notaufnahme előtti mezőre? Így a konténer előtt lassan, halkan kell haladnom, az erdő szélét figyelve. Ha túlvagyok ezen a részen, megint futhatok, hogy időt nyerjek, majd a célövezetben megint halkan kell haladnom. A konténert elérve a kocsit gyorsan letettem, és gyaloglásra váltottam.
A fehér vonalzó a dagonya és a lange Wiese közötti távolság. Két és fél kilométer. A piros vonal a kocsival megtett út a konténerig. Három és fél kilométer. A kék vonal az út, amit megtettem futva-cserkelve-futva-cserkelve. Kilencszáz méter. A sárga nyíl a Notaufnahme előtti terület, ahol cserkelnem kellett, hátha ott lépnek ki az erdőből. A kék út végén már eléggé kezdett fogyni az erőm. A télikabát öt kiló, a fegyver éjjellátóval szintén, hátizsák szintén. Sietnem kellett, mert a kamerakép óta huszonöt perc telt el, ha gyorsak voltak, lekéstem őket, de ha szerencsém van, akkor még talán…
Felértem a Leuchtturmhoz, körbenéztem az éjjellátóval, és voálá: ott vannak előttem az erdőben. Még mindig nyolcan vannak, mint amikor a dagonyánál találkoztam velük, de a rossz szél miatt elfutottak. Egy perccel korábban érkeztem meg, mint ők. Érdekes módon a váltóról kilépve nem a sarok irányába indultak el, mint a koca, hanem jobbra, felém. Az is szokatlan volt, hogy nem az erdő előtt, hanem öt-tíz méterre az erdőben vonultak. Rászolgáltak a nevükre, nagyon hangosak voltak. Röfögtek, a lábuk alatt a száraz levelek zörögtek, az ágak ropogtak. Nem féltek semmitől. Megpróbáltam pár lépést visszafelé tenni, hogy lövési pozicióba kerüljek.
Ekkor hetven méter volt a lövési távolság, meg kellett próbálnom. Normális esetben a hetven méter nem problémás, még éjjellátóval sem, de így a futás után a célkereszt a vaddisznó elejétől a végéig, a tetejétől az aljáig táncolt. Adtam magamnak még egy percet, a légzésre koncentráltam, és kiválasztottam a legkisebbet a bandából. Kilenc óra hat perckor adtam le a lövést. A vaddisznó eldőlt, nem is moccant. Írtam a csoportba, hogy tudna-e valaki segíteni, mert visszagyalogolni a konténerig nagyon nem volt kedvem. G., valamint S. jelezte, hogy öltöznek, mindjárt itt is vannak. Ránéztem újra a vaddisznóra, minden rendben van, fekszik. Írtam a családnak is, hogy eredményes voltam, kicsit később érek haza, fel kell bontani a vaddisznót. Ezek után elindultam a szántón keresztül a vaddisznó irányába. Ami ekkor történt, arra egyáltalán nem számítottam: a vaddisznó felpattant, és menekülni próbált. Kapásból leadott lövésem a fejét érte, két lépést még lépett, és beleesett az erdő szélén húzódó patakba. Mint kiderült a csigolyanyúlványt érte el az első lövés, ami megbénította.
Lassan megérkezett a segítség is, kihúztuk a vaddisznót, feltettük a vadhordóra, és mivel kétüléses a Jimny, ezért a konténerig nekem a vaddisznó mellett kellett utaznom. A vadászat végére a maradék felhők is eltűntek a hold elől, és szépen bevilágította a tájat.
Május tizenharmadikán, pénteken, az Úr 2023. esztendejében a bejegyzést ezzel a képpel frissítettem. Egészen eddig a napig a vaddisznó szűzpecsenyéje a fagyasztóban hevert, valami alkalomra várva, hogy elkészítsük. Külön alkalom nem adódott, csak a kedvünk jött meg megenni. A spárgát megkentük olívaolajjal, a húst pedig vajjal, majd megszórtuk fűszerekkel és belemaszíroztuk a vajas fűszert a húsba, végül meggrilleztük.
