Augusztus huszonhatodika, péntek, az Úr 2022. esztendeje. A Hendlsmeier dagonyánál napok óta jönnek a vaddisznók kitartóan. Nem maradnak sokáig, jönnek, dagonyáznak tíz percet, megvakaróznak, ledörgölik a sárt a dagonya melletti fánál, és továbbállnak. Kétszer próbáltam őket elcsípni, este kilenc körül kimentem, maximum éjfélig maradtam. Persze egyszer sem jöttek ebben az időben, a kamera képeinek a kielemzése során arra jutottam, hogy fél háromkor van a legnagyobb esélyem találkozni velük.
A terv készen állt: Egy olyan nap kell, amikor másnap nem kell dolgozni: péntek vagy szombat. Azért, hogy ne aludjak el a magaslesen, pihenten kell kimenni. Legjobb lenne, ha délután vagy kora este lefeküdnék aludni. és tizenegykor felkelnék. Így is tettem, pénteken lefeküdtem aludni, amikor a Laura is elment aludni, nyolckor. Ébresztőt tizenegyre állítottam, a felszerelés már össze volt készítve, így csak be kellett ugrani a kocsiba. G. nem volt túlságosan elragadtatva az ötletemtől, csütörtökön éjjel péntek hajnali 5-ig valami rendezvényen volt, és már előre írta, hogy érzi, hogy vaddisznót fogok lőni, és neki fel kell kelnie…
Tizenegykor csörgött is az ébresztő. Mint a villám, haladtam az eltervezett lépések mentén. Felvettem az előkészített ruhát, fegyvert kivettem a fegyverszekrényből, betárazott magazinokat a másik szekrényből, éjjellátót levettem a töltőről, előkészített hátizsákot bedobtam a kocsiba, elindultam, G.-nél megálltam, felvettem a másik éjjellátót S.-től (egy a fegyverre, egy kézi nézegetésre) és tizenegy óra huszonhárom perckor már ott ültem a lesen. Minden terv szerint haladt. Teljesen elégedett voltam magammal, huszonhárom percbe került a magasles elérése az ébresztéstől számítva. Ha nem hoztam volna el a második éjjellátót, akkor húsz percre sem lett volna szükségem.
Az első gondolatom az volt, hogy a magasles nedves, gyorsan előveszem a párnámat, hogy át ne ázzon a nadrágom. Második lépésként írtam a vadászcsoportba, hogy megérkeztem, a lesen ülök, Waidmannsheil. Levettem a puskáról a szíjat, hogy ne akadályozzon a mozgásban, lehalkítottam a telefont, lekapcsoltam a WiFi-t, és a Bluetooth-t, hogy hosszabb ideíg bírja az akkumlátor, és körbenéztem, mögöttem, előttem, jobbra, balra. Jól meglepődtem, mikor hátrafelé néztem, láttam, hogy tömött sorokban jönnek felém a vaddisznók, körülbelül ötven méterre az erdőben. Az 1973-as Nevem senki című film jutott eszembe Henry Fondaval:
„Jack Bearuregard egymagában szembeszáll a vadak bandájával” …
„Százötven elvetemült gonosztevő vágtat feléd lóháton” …
„bekerülsz a történelemkönyvekbe” …
Egyből eltettem a kézi éjjellátót, hogy ne legyen útban, felkaptam a puskát, bekapcsoltam az azon lévő éjjellátót, és úgy helyezkedtem el, hogy már lőállásban legyek. Mire megtették az ötven métert az erdőben, minden esetlegesen zajt okozható művelet kész volt, éles puskával vártam a „vadak bandáját”. Százötvenen nem voltak, csak tizenhárman, de ez is egy szép kondának számít a területünkön. A kamerán, mely szintén rögzítette a kondát, csupán három vaddisznó látható.
A helyzet elég egyértelmű volt. Vegyes konda, anyukadisznók, malacok, és a kettő közötti méretű vaddisznók, melyek lehetnek korai születésű malacok, vagy késői születésű tavalyi vaddisznók.
A területen a doktrína az, hogy ha lehetséges, akkor a fiatal malacokból kell lőni, ha nem lehetséges, akkor a kétéves vaddisznókból, melyeknek nincs malacuk, a felnőtt malacos kocák vadászatát pedig a törvény tiltja. Arra vártam így hogy az egyik malac eltávolodjon kicsit a csoportból, és ne legyen takarásban. A következő videón a jobb oldalon lévő malacot szemeltem ki, de ő folyamatosan takarásban volt, nem tudtam lőni. A helyzetet egy másik malac mentette meg, amelyik megindult a kiválasztott malac felé. A döntésemet gyorsan felül kellett bírálnom, a második jobbra tartó malac lett a célpont. Mihelyst kiért a másik disznók elől, és takarásban sem volt, lőttem.
A magaslesre való felmászás és a lövés között hét perc telt el. Ha ezt tudja az ember, nem készül előre alvással…
Éreztem, hogy a lövés jó helyre ment, ennek ellenére a malac elfutott. A videón látszanak a vérnyomok, így tudtam, hogy nem lőttem mellé. Murphy törvénye, hogy ilyen esetben mindig van egy malac, aki nem fut el egyből. Ha látja az ember, hogy az első fekszik, akkor rá lehet lőni a másodikra, de így, hogy az első elfutott, nem lőttem. Körbenéztem az éjjellátóval, hogy látszik-e a távolban a meglőtt malac, de semmi nyoma nem volt. Nem volt más hátra, mint írni G.-nek, hogy utánkeresésre lesz szükség, jöjjön ki. (A területünkön az az egyezség, hogy az ember nem áll neki maga egyedül keresni, hanem minimum két ember teszi) Persze G. nem volt boldog, hogy fel kellett kelnie, a hangulata ennek megfelelő volt… A rálövés helyén egyből látszódott a habos tüdővér. Bőven volt vérnyom, így nem kellett öt perc, és megtaláltuk a malacot. Érdekes, hogy a lövés tökéletes helyre ment, ennek ellenére futott még vagy harminc métert.
