Sajnos ez egy eléggé szomorú bejegyzés lesz…
Május tizennyolcadika, csütörtök, az Úr 2022. esztendeje, Németországban az apák napja. A család egyik barátja, L. el szeretett volna kísérni vadászni. L. érdeklődik a vadászat iránt, de a jelenlegi családi- és munkakörülményei miatt nem tud elkezdeni vadászni. Apukák napja pont ideális lehetőség volt arra, hogy kimenjük, és esetleg el is ejtsünk egy őzet.
A helyszín ugyanaz, mint a 2. őzbak részben leírt őznél, az egyik kedvenc magaslesem, a Kapfelsberger les az erdő, a vetés és egy kaszáló határán. Időjárás tökéletes, gyenge délnyugati szél, minden a kezünkre játszott, hogy egy jót vadásszunk. Fél kilencig nem is történt semmi, addig az időt azzal töltöttük el, hogy az őzek életéről, sejeltezéséről, felismeréséről beszélgettünk suttogva. A magasles sajnos egy személyre van építve, de úgy gondoltam, hogy mint I.-vel a második őzbak esetén, be fogunk férni. A széket kivettük, kitettük a lépcsőre, és a könyöktámasznak szánt deszkát tettük padnak, és azon ültünk ketten.
Fél kilenckor aztán olyan dolgok történtek, melyek még erre az erős sarokra sem jellemzőek. A sort, mint mindig, az erős bak nyitotta, ő jött ki először a legelőre. Három éves erős bak lévén, őt békén kellett hagynunk. A sort a nyíláson egy kistermetű nőnemű őz követte, melynek a megállapítása nehézségeket okozott számomra. Tökéletes rálátásunk volt hátulről, de nem tudtuk egyértelműen eldönteni, hogy egyéves suta, vagy kétéves gidás őzsuta áll előttünk. Negyed óra alatt lemondtunk az őzről, mert semmi esetre sem kockáztathatjuk, hogy gidás sutát ejtsünk el. Fejformáj, teste, minden kritérium egyéves sutára utalt, de mintha lett volna valami a lábai között…
Nem telt el 5 perc, a hátam mögött megérkezett egy újabb őz az erdőből. Gyors léptekkel közeledett a magasleshez, és 2 méterre a magaslestől rátért az útra, és háttal nekünk távolodni kezdett. Gyenge bak, tökéletes. 2 méter távolságról 80 méter távolságig szép komótosan vonult háttal nekünk, viszont csak a nemesebbik felét mutatta felénk. Ezekután egy elegáns lépéssel visszament az erdőbe melletti sűrűbe. Az erős bak jelenléte zavarta meg abban, hogy kimenjek ő is a legelőre. Lövésre persze gondolni sem tudtunk, teljesen hátulról még gyenge őzbakra sem lő rá senki.
Nem is szomorkodtunk sokat, mert megérkezett a következő őz. Itt a helyzet körülbelül 5 perc alatt egyértelmű volt, minden kétséget kizárólag egyéves suta. Közben a hátunk mögött megérkezett egy idősebb suta, így nagyob óvatosan kellett fordulnunk, hogy lőhelyzetbe kerüljek, nehogy egy őz észrevegyen minket, megijedjen, és elfusson az összes. Lőtávolság határán további 2 őz lett látható, ezekkel együtt hat őz volt körülöttünk. Karácsony, Húsvét, születésnap egy napot!
Térjük vissza a kiválasztott őzre! Egyéves suta, ötven méterre, keresztben áll, és semmi nem sejtve legelészik, szél pont jó irányba fúj. A lövési pozíció sajnos nem tökélétes, mivel ketten voltunk, nincs könyök letámasztására lehetőség, bal kézzel, bal szemmel kell lőni. A helyzet ismert a második őzbakról, teljesen ugyanebben a helyzetben voltam. Úgy döntöttem, megpróbálom…
A lövést után az idilli hangulatnak gyorsan vége lett, az összes őz eltűnt a közelből. A meglőtt őz egy enyhe megbicsaklással nyugtázta a lövést, majd teljes sebességgel befutott a mellette tíz méterre lévő erdőbe…
Egy kis várakozás után lemásztunk, óvatosan odamentünk az erdő szélére, és belenéztünk az erőbe a hőkamerával, hogy ott fekszik-e valahol az őz. Nem feküdt… Felhívtuk G.-t, a terület tulajdonosát, hogy segítségre van szükségünk, egy őz megsebesült, és keresés vár ránk. G. nem volt boldog hogy jöhet ki, de tíz percen belül megjelent a barátnőjével, S.-sel. Addig én visszamásztam a magaslesre, és L. pedig a legelőn mozogva, megállt ott, ahol a rálövés helyét sejtettem. Ezt a helyet egy gallyal megjelöltük.
Miután kiértek, együtt megnéztük a rálövés helyét nyomom után kutatva. Semmi szőr, semmi vér, semmit nem találtunk. Innen centiméterről centiméterre keresve átnéztük a füvet, hátha találunk valami vérnyomot a feltételezett menekülési útvonalon. Nem találtunk. G. biztos volt benne, hogy mellélőttem. Persze továbbra is erősködtem, hogy ötven méterre nem hibázok el teljesen egy őzet, mégha nem ideális helyzetből lövök akkor sem, valami nyomnak kell lennie. Már majdnem abbahagytuk a nyomok keresését, mikor az úton, a képen a narancssárga x-szel jelölt helyen, egy körülbelül 5 miliméteres húscafatot találtunk. Innen már tudtunk, hogy hosszú éjjel áll előttünk. Centiméterről centiméterre kutattuk át az erdő szélét, pár csepp vért találtunk, de semmi komoly sérülésre utaló nyom nem volt. A kék x-szel jelölt helyen viszont valami fontos nyomot találtunk, a kép bal oldalán látható csontdarabot. Ezt a képet három nappal később készítettem, mert hétvégén őzpörköltet főztem -egy másik őzből-, és a mellső lábból származó csont mellé tettem a talált darabot, viszonyításképp.
A csontdarab megtalálása után egyből befejeztük a keresést, egyetértettünk abban, hogy az őzet mellső lábán érte a lövés, és kutya nélkül nem érdemes tovább keresni, nem fogjuk megtalálni tíz-húsz méteren belül a kimúlt őzet. Egyből elkezdtük telefonálni, hogy professzionális kutyás segítségét kérjük. A listánkon a második helyen szereplő vadászt elértük, azt mondta reggel ötkor legyek ott, jön, segít. Ezek után G.-nek még a szomszéd terület tulajdonosával kellett leegyeztetni, hogy holnap keresés várható, és esetleg az ő területére is átmehetett az őz, adjon engedélyt, hogy ott is követhessük a nyomokat. Még szerencse, hogy a pénteket kivettem szabadságnak. Az éjjel nem volt valami kellemes. Először azt álmodtam, hogy nem néztem meg az őzet rendesen, és egy igazi kapitális őzet sebesítettem meg az egyéves suta helyett. Ezek után az álomban a kapitális bak átváltozott gidás sutára, melynek az elejtése így május végén a vadászengedély elvesztését jelentené.
A reggeli ötös kezdés kilenc órára csúszott. Sajnos G.-nek dolgoznia kellett, így egyedül voltam. Egy pickuppal érkezett a vadász, a kocsi hátuljában ücsörgött két bajor véreb. Nagyon motiváltak voltak, tudták, hogy ma keresniük kell. Nekem ez volt az első keresésem, ezért a srác egyértelműen elmondta a szabályokat: én fegyvert nem viszek, fegyver nála van, csak ő lőhet. A kutya megy elől, ő megy a kutya után közvetlen, nekem az a feladatom, hogy próbáljam tartani velük a tempót, és a tíz méteres szíj végén legyek, ha elakad, akasszam ki. Kicsit értetlenül néztem arra a kijelentésére, hogy próbáljam tartani velük a tempót, de nem szóltam. A helyzet akkor kezdett gyanús lenni, hogy lehet, hogy igaza van, és nehéz lesz velük a lépést tartani, mikor felvette a sisakját, a sisakját összezipzárazta a kabátjával, és a sisakon lehajtotta a plexi rostélyt. Én persze sima vadászruhában voltam. Elmondtam neki, honnan lőttem, milyen irányban állt az őz, hogy találtuk a húst, megmutattam neki a jelölést helyét, valamint a csont megtalálásának e helyét. A kutya körülbelül 10 másodperc alatt felvette a nyomot, és elkezdődött a vágtatás. A kutya nem futva, de jelentős sebességgel, az orrát a földön tartva haladt az erdőn keresztül egy nagyon sűrű fiatal fenyvesbe. Ebben a fenyvesben az kutya gond nélkül közlekedett, a gazdája a ruházatában, sisakjában áttörte magát akárhol, én meg próbáltam tartani velük a lépést, és a fejemet védeni a vágott, karcolt sebektől. Ez ment a GPS szerint 3 kilométéren keresztül a sűrűben.
Ezek után megálltunk, és azt javasolta, hogy további keresésnek nincs értelme. A három kilométer alatt érdemleges mennyiségű vért nem találtunk, sebágyat nem találtunk, így nem engedheti el a kutyát, hogy szabadon fusson a nyomon. Azt javasolta, hogy ezen a napon nem, de a következő nappal kezdve, minden este menjünk ki erre a lesre, mert a sebesült őz vissza fog jönni. Megköszöntem a segítségét, majd megbeszéltem G.-vel a teendőket. Ő egyből informálta a többieket, hogy az érintett területdarabon a vadászatot leállítjuk, és beosztást csinált azokra a napokra, amikor én nem tudtam kint lenni. Tizenhét napon keresztül senki nem látott semmit. Hajlottunk rá, hogy az őzet elveszettnek tekintsük.
A tizennyolcadik napon sajnos, -vagy nemsajnos-, megláttam az őzet. Öt méterre volt az erdő szélétől, látványosan sérült volt a jobb melső lába. 150 méterre volt, nem tudtam lőni, eltűnt mielőtt lőhettem volna. A tizenkilencedik napon éjjel feltűnt a kamerán. A kép rengeteget segített a lelkivilágomnak. Persze, szomorú, hogy hibáztam, és az őz szenved, de az álmok a gidát sutáról, meg a kapitális bakról egyből megszüntek. A sebesült őz minden kétséget kizárólag egyéves suta.
A képen a jobb melső lábon elég komoly sérülés látható. Ezek után biztosak voltunk benne, hogy annyira megjavult, hogy minden nap jönni fog újra, és meg tudjuk szabadítani az őzet a szenvedésektől. A huszadik napon nem tudtam kimenni, G. ment ki. Az őz a magasles mellett feküdt a három méteres szedres, csalános sűrűben, G. nem vette észre, és amikor felmászott a lesre, az őz elugrott, elfutott. A következő napokban megint kint voltunk, de nem láttuk. Gondoltunk rá, hogy lehet, hogy elhullott, mert az előző napokban az éjszakai hőmérséklet alacsony (húsz fok alatti) volt, ami kedvez a sebek gyógyulásának, a huszonkettedik naptól pedig jött a felmelegedés, harminc fok feletti nappali hőmérséklettel, és éjszakai lehűlés hiányával. Az ilyen időjárás kifejezetten kedvez a seb elfertőződésének, valamint a láznak. A huszonötödik napot a földművesek le szerették volna nyírni a kaszálót, így át kellett nézni előtte, hogy van-e benne gida. Mivel ezen a napon más kaszálót is nyírtak másik földművesek, mi G.-vel egy másik földön voltunk a drónnal, ezt a kis kaszálót G. apukája nézte át gyalog. A kaszáló szélén őzgidát nem, de egy szétlőtt lábú, felpuffadt, elhullott őzet talált…
Mivel az őz a lövés pillanatában a bal oldalát mutatta, a bal mellső lába kicsit előre, a jobb melső lába kicsit hátrafelé állt, így megállapítható, hogy hova lőttem. A lövés oldalirányban jó helyre, de 15 centiméterrel túl mélyre ment, a hasvonal alatt éppen hogy elrepülve eltalálta belülről a jobboldali lábat, a kamerás képen is látható sérülést (kimeneti seb) okozván.