Július tizenötödike, hétfő, az Úr 2024. esztendeje. Nagyon régen nem írtam a blogra, pedig volt írnivalóm. Valahogyan nem jött össze a dolog, vagy a képek hiányoztak, vagy a történet nem volt elég érdekes, így jött össze. Talán emiatt is örültem, mert ez a történet szép kerek lett a végére.
A vaddisznók napok óta problémát okoznak a búzában. Lassan már az aratás előtt vagyunk, már nem tejes a búza, de az erdő sarkán lévő részek még nem értek meg rendesen. Pont az ilyen helyeket szeretik a vaddisznók. Közel az erdő, biztonságos hely, és a búza pont olyan állagú amit szeretnek. Régóta gondolkodtunk, hogy mi a jó stratégia ezek a vaddisznók ellen. Arra jutottunk, hogy ha csak simán kimegyünk, amikor jönnek, és lövünk egyet a kondából, annak nem lesz nagy értelme. Persze elfutnak, de egy héten belül megint a búzában fognak ücsörögni, és enni a búzát. A stratégia az lett, hogy az erdő belső részén, a váltótól talán 20-30 méterre az erdőben kialakítunk egy etetést, és viszünk nekik búzát. (Ilyenkor az össze magtár az új aratásra készül, és a betonról összeseperik a búza maradványait. Van benne mag bőven, de por, egérürülék, pelyva, szóval értéke nincs, és örülnek neki, hogy megszabadulnak tőle, munka nélkül. Mi pedig örülünk, mert a vaddisznók, főleg a malacok kifejezetten szeretik. Nagyjából ilyen mennyiségekről beszélünk egyszerre…
Szép kis kupac lett belőle.
Persze a vaddisznók egyből észrevették, és rá is vetették magukat a kupacra. Volt olyan este, amikor két-három órán keresztül a búzán voltak, addig sem a földműves búzáját ették. Második előnye a kupacnak az, hogy a búzában a malacokat nem lehet látni, lőni körülbelül lehetetlen, abban a pillanatban kell őket elcsípni, mikor az erdőből a búzába váltanak. Ez a zöld sáv nagyjából egy méter széles.
A kamera képein lehetett látni, hogy a konda két kocából, valamint olyan tíz malacból áll. Egyértelmű, hogy a kocákat nem lehet lelőni, a malacokból kell szelektálni. Az első próbálkozás G.-é volt július hetedikén. Barátjával, B.-vel ment ki, az erdő közepén ücsörögtek, de a szél rosszul fordult, a vaddisznók megérezték a szagukat, és világgá futottak. Július tizedékén G. ismét megpróbálta a kezdő vadászunkkal, T.-vel. A vaddisznók meg is jöttek, T. viszont addig nézegette őket, állítgatta az éjjellátóját, míg a vaddisznók megint a szagukat fogták, és megint elfutottak. Július tizennegyedike éjjel, valamint tizenötödike hajnalban megint ott voltak, még a hajnali órákban is ott mászkáltak a kupac körül.
Tizenötödikén a munka után gyorsan kimentem, és megnéztem, mekkora kárt okoztak a búzában. Nem volt jelentős, de egyértelmű volt, hogy belementek. Úgy tűnik a kupac szimpatikusabb nekik, ott csak enni kell, nem kell „fáradságos” munkával leharapni a fejet. Elég jó kilátások egy egy esti vadászatra.
Hazafelé a kupachoz vezető utat megnéztem, és elkészítettem a tervet, hogyan próbálom meg őket elcsípni. A Jimny tetejére készített magaslessel próbálkozom, akkor magasabban vagyok mintha a földön lennék, ami miatt nagyobb távolságról tudok vadászni, mintha a földön lennék. Így talán kisebb az esély arra, hogy a szagomat fogják. Egy nappal ezelőtt éppen felszereltem a magaslest a Jimnyre, mert a rókákat próbáltam meg vele vadászni. Akkor készítettem is egy képet.
A kiválasztott hely első ránézésre tökéletes volt. Lőtávolság hatvan méter, a fejem a mellettem lévő lucfenyő lombkoronája alján, így természetes álcázásom is volt. A vadászatra az új puskámat vittem ki, 25-06 kaliberrel. A kép bal oldalán a kupac elé pont belóg egy ág, de úgy gondoltam, hogy inkább otthagyom, és nem megyek oda levágni, mert csak a szagomat terjeszteném, és ha a kupac jobb oldalán állnak a vaddisznók, akkor teljesen lényegtelen az az ág. Kilenc óra három perckor már az autó tetején ültem.
Ahogy egyre jobban sötétedett, egyre jobban kezdtek támadni a szúnyogok. Annak ellenére, hogy elég meleg volt, kesztyűt kellett vennem, a galléromat fel kellett hajtani, és a shemaghomat is a fejemre tekertem. Így csak az arcomat tudták támadni, azt viszont jól befújtam szúnyogriasztóval.
Szerencsére nem kellett sokat várakozni. Kilenc óra ötven perckor, háromnegyed óra várakozás után kiléptek a malacok a sűrűből, és mentek az etetésre. Nem kellett sokat várni, az első malac keresztbe fordult, én pedig lőttem.
Ezek után a szokásos dolgok következtek, felbontás, hús hűtőházba szállítása, a felbontásból maradt szőr, belsőség elszállítása. Egy órán belül kész is voltam. Érdekesség, hogy annak ellenére, hogy milyen gyors a golyó, alig történt roncsolás a húsban.
Ez volt idén a negyedik vaddisznóm, az autós magaslesről pedig a harmadik 🙂
